Amióta megérkeztünk Samuira Che mindig csillogó szemmel emlegetett egy nagy sziklát, ahonnan 17 méterről ugrott a tengerbe. Tegnap végre elhatároztuk magunkat, hogy elmegyünk megnézni. Már a gondolattól is kivert a víz, hogy én végig nézzem, hogyan zuhan a tengerbe olyan K magasról, de azért a kíváncsiságom nagyobb volt, így hát neki indultunk az expedíciónak.

Elmotorkáztunk a Tong Say öbölbe, ahol kibéreltük a már általatok is látott rózsaszín műanyag kajakot. Che konstatálta, hogy idézem ’’tök jó, nincsenek hullámok, mehetünk’’. A célhely kb. 2 km-re volt a parttól, ragyogott az égen a nap, és nekiláttunk evezni. Én ültem elől, Che kormányzott.

Az első meglepetés akkor ért, amikor elhagytuk az öblöt, ahol valóban nem volt hullámzás. Amint kiértünk a nyílt tengerre, és én pont belefáradtam az evezésbe, 3-4 méteres hullámok között találtuk magunkat, melyek több oldalról ringatták a nem túl stabil kis ladikot. Az uram közölte, hogy ne hogy abba hagyjam az evezést, mert minél nagyobb a sebességünk, annál kisebb az esély a borulásra. Ez baromi megnyugtató volt, főleg, hogy a karjaimból kezdett elszállni az erő. Arra gondoltam, hogy ha felborulunk sincs semmi baj, hiszen tudok úszni. A maradék erőmet összeszedve igyekeztem evezni, de a szikla még mindig nagyon távolinak, a hullámok pedig egyre nagyobbnak tűntek. Balról láttam Koh Phangan-t, mögöttünk nem láttam Samuit és jobbról a végtelen tenger. Akár mennyire meresztgettem a szemem, csak a tömérdek vizet, és a horizontot láttam. Még sosem voltam ilyen aprócska és sebezhető. Óriási koncentrációt igényelt küzdeni a hullámzással. Che próbálta bennem tartani a lelket és ritmikusan buzdított, ahogy a gályarabokat szokás, hogy ’’HÚÚZD MEG- HÚÚZD MEG’!! Amikor egy-egy hullám tetejére kerültünk, olyan magasan voltunk, hogy nem ért bele az evező a vízbe.

A nagy szikla egyre közelebb került, és tisztán kivehető volt, hogy a hullámok milyen elementáris erővel csapódnak a szikla oldalához, óriási örvényeket kavarva. Szinte habzott a tenger. Addigra halálosan kimerültem, de a kikötés ténye annyira megrettentett, hogy kész lettem volna azonnal visszafordulni.

Képzelj egy 8-10 emelet magas, fodrozott élekkel tarkított hegyet a tenger közepén, kilométerekre bármiféle szárazföldtől. A kövek között itt-ott növények zöldelltek, és néhány madár leszállt megpihenni. Közelről még félelmetesebb volt a hullámzás, és egyetlen kikötésre alkalmas helyet sem véltem fölfedezni.

 Che navigált és én igyekeztem követni az instrukciókat, nem sok sikerrel, mert a végtelen víz pillanatról pillanatra változtatta a helyünket, és csapkodta a rozoga teknőnket a sziklafalhoz. Nem volt időm félni, mert arra koncentráltam, hogy mi lesz a következő mozdulat, silány kis életem megtartása érdekében. Az első kikötési kísérletünk kudarcba fulladt, kicsit arrébb eveztünk, hátha ott jobb lesz. ( Azt nem tudom, hogy ezt a következtetést honnan szűrtük le, reális alapunk nem volt rá…) Én pedzegettem, hogy esetleg forduljunk vissza, de Csikk hallani sem akart róla.

’’Szívem! Ne most adjuk fel, egy karnyújtásnyira a céltól!’’

A karnyújtásnyi távolság pillanatonként változott, az éppen érkező hullám méretétől és intenzitásától függően. Bevártunk egy erősebb lökést, ami közelebb tolt a parthoz, és hason csúszva kiraktam a lábam a kajakból, igyekezvén talppal fordulni a megkövült kagylóktól tarkított éles sziklafalhoz. A két kezemmel erősen a kajakba kapaszkodtam, hogy el ne vigye a víz, mert akkor aztán igen nagy szarban leszünk.

 Che addigra már kimászott és kért, hogy csak egy kicsit tartsam még a hajót, majd elkapta az orrát és teljes erőből húzta felfelé a sziklán. Akkorra már én is két lábon álltam, az evezőkkel egyensúlyozva. Instabil voltam, éreztem, hogy egy rossz mozdulat, és azonnal landolok a szikla és a víz találkozásánál. Eközben Csik a kajakkal küzdött, valahogy sikerült felcibálnia, hullámmentes övezetbe. Leraktam az evezőket és a csúszós, éles talajon a vizünk után botorkáltam, halálosan szomjas voltam. Találtam egy talpalatnyi stabil pontot, ahova leguggoltam és úgy ittam, mint aki egy hete nem ivott, és örültem az életemnek.

 Persze Api közel sem érezte olyan drámainak a szitut mint én, és mosolyogva indult el fölfelé a sziklafalon. Szusszantam egyet, majd utána indultam kézzel-, lábbal kapaszkodva minden lehetséges szegletbe. Simán felmásztunk a tetejére, és a kilátás abszolút lenyűgözött. Bár a nesönelen már láttam hasonlót, a kanapé biztonságot adó melegéből, de Csikka annyira élvezte, hogy ezért megérte harcolni. Sőt, ő továbbra is le akart ugrani, de közöltem vele, hogy ha megteszi, én a puszta látványtól szörnyet halok, így az ugrás –az én olvasatomban a zuhanás- elmaradt. Lazítanom nem nagyon sikerült, mert a visszaút járt a fejemben, s ekkor a távolban feltűnt három jet-es figura, akik egyenesen felénk tartottak. Amint közelebb értek, furcsa hangokat hozott a szél.

Csi-kóó! Csi-kóó!

Nem hittem a fülemnek! Jó ismerősünk Buda és másik két magyar csávó vetődött arra.

Ilyen létezik??? A thai öbölben, a nyílt tengeren ülünk egy sziklafal tetején, és magyarok jönnek. Erre vajon mennyi esély volt??

Én azonnal ordítani kezdtem, hogy vigyetek ki a partra!! Mondták, hogy oké, másszatok le.

A lemászás, lassan de biztosan ment. A nagyobbik gondot az jelentette, hogyan jutok be a vízbe. A hullámzás továbbra sem lankadt. Kimásztam a szikla peremére és tudtam, hogy le kell ugranom. Vártam a megfelelő pillanatot, ami egy két méteres hullám távoztával el is érkezett, de tököltem. Egyetlen egy pillanatig hezitáltam, majd ugrottam, de az az egy pillanat elég volt ahhoz, hogy a következő hullám elkapjon, és lazán visszacsapjon a sziklához.

Szerencsére nem sérültem meg komolyan, csak pár apró karcolást szereztem és szétba**tam az amúgy is nyomorult bal térdemet. Oda úsztam a dzsetszkihez a két evezővel, és fölmásztam. Az evezőket beraktuk két oldalra és a lábunkkal szorítottuk. Eközben Csik a kajakot igyekezett összekötni a másik jet-tel.

A sofőrömmel elindultunk az öböl felé. A kis motoros járgánynak is feladat volt megküzdeni a tengerrel. Kapaszkodtam, mint egy őrült, és drukkoltam, hogy a férjem és a kajak is épségben partot érjen.

Persze nem volt semmi gáz. Amint megéreztem a talpam alatt a homokos fövenyt, sírva fakadtam. Ekkor tört fel belőlem a feszültség, amit gyorsan le is vezettem. Hüpp.

Mikor Buda és Checco megérkezett, már röhögni is tudtam. A jet mögé kötözött kajakon feküdt az uram, s az utolsó pár méteren fel is állt, mint egy igazi hullámlovas.

Ekkorra realizáltam, hogy egy szuperhőshöz mentem hozzá, akiben semmi félelem érzet nincs a természet erőitől, és hogy a továbbiakban távol fogom tartani magam az extrém sportoktól.

A térdem még fájni fog egy ideig.