Többen érdeklődtetek, hogy milyen volt Malajziában. Íme, egy röpke beszámoló, a szűkös eseményekről.

Sajnos kirándulásnak a legjobb indulattal sem nevezhetném, maradjunk inkább a kényszeres zötykölődés kifejezésnél. A biznisz vízum nagy előnye, hogy egy évi itt tartózkodást tesz lehetővé, a nagy hátránya pedig – leginkább a csórókra nézve-, hogy 3 havonta el kell hagyni az országot. Amennyiben ez elmarad, napi 500 batkát kell befizetni a thai államnak, ezért igyekeztünk eddig mindig időben átlépni az elképzelt vonalat.

Ez volt az apropója a Malajziai utunknak is. Lóvé híján a hozzánk legközelebb eső vonalat választottuk. A thai utazási irodák szép pénzeket akasztanak azzal, hogy csoportos utakat szerveznek az arra rászorulóknak. Az itteni szlengben ezt ’vizaran’-nak hívják, ami angolul a következő képen néz ki: visa run. Mint a nevében is benne van, egy rohanás az egész, főleg ha a Herbert nevű német csávóval indulsz útnak.

Előre kifizettük a fejenként 1600 batkát, és péntek hajnali 4-kor a megbeszélt sarki ’szeven-ileven’ előtt fel is szedtek minket, egy rommá szakadt kisbusszal, amiben már csak a pótülésen volt hely. Herbert gyorsan megnyugtatott minket, hogy csak a kikötőig kell itt kibírni, a szárazföldön szép kényelmes buszokkal megyünk tovább.

Az embertelen időpont miatt, alig láttunk ki a fejünkből, de vezetőnk szemmel láthatóan szokva volt e korai órához. Kemény, pörgős német akcentussal közölte, hogy most ő a főnökünk, tehát mindenki oda ül, ahova ő mondja, és mindenki azt csinálja, amit ő mond. A pisi ügyeket intézzük el a kompon, mert a határig csak egyszer állunk meg. Nincs apelláta, és punktum.

Kitöltöttük a határátlépéshez szükséges nyomtatványt, majd félálomban felbotorkáltunk a rohadt nagy vízi vasra.  Másfél óra alatt értünk át Surat Thani-ba, és közben volt alkalmunk megcsodálni egy napfelkeltét a tengeren. Lenyűgöző fények szűrődtek át a párás ködön, csináltunk is néhány fotót a kölcsön gépünkkel, és amint elkérjük az átjátszó kábelt, már töltöm is fel őket a megszokott helyre.

Herbert ígérete szerint, pofás kisbuszok vártak minket, szám szerint kettő. A parancs szerint, a helyünk az egyes számú buszban volt, a sofőr mellett. Mi kis balgák, még örültünk is, hogy panorámás helyünk lesz. Amint beszálltunk, rögtön elpárolgott az örömünk, mert a busz vezetőfülkéje a tájok testfelépítéséhez volt szabva, így egy 8 évesen kívül senki nem férhetett el ott kényelmesen, és egyikünk sem a rövidke lábairól híres. Che szívta meg jobban, ő ült a sofőr mellett, és térdeivel azonnal átrendezte a műszerfal beállításokat. Nekem valamivel több helyem volt a balszélen, de sehol nem volt körülöttem egy centi holt tér sem, viszont legalább volt fejtámlám, és ha nem próbáltam mozogni, néha még el is tudtam szenderedni.

Azt mondanom sem kell, hogy az egész brigádból – egy belga kivételével- mi voltunk a legmagasabbak. A busz utasterében mindenki hátra döntött ülésekkel, nyújtott lábbal terpeszkedett, mint az a bizonyos Nagyalföld. Che nagyon pipa volt. Azt mondta ez Herbert bosszúja, azért, mert egész életében csak amorf Brünhildákkal volt dolga, és ő mit képzel magáról, hogy ilyen jó csaja van... szóval a hiperaktív német jól kiba**ott velünk!

Valóban csak egyszer álltunk meg útközben, kb. 5 percre, de az is csak azért volt, mert tankolni kellet. Ekkora már Herbert lett az első számú közellenség.

Dél körül értük el a Maláj határt. Mint az igavonó barmokat, úgy terelte a csapatot a főnök, és közben hangosan ordítozott, hogy ’faszt, faszt’! Mondtuk neki, hogy igen, egy nagy ’faszt’ neked! ( Gyengébbek kedvéért: fast = gyors)

A kis ablaknál sorban állás a tűző napon, rohanás a másik kis ablakhoz és vissza. Szerencsénkre a dagadt borvirágos orrú ausztrálnak valami gondja akadt, így jutott időnk arra, hogy magunkévá tegyünk egy-egy rántott csirkecombot. A rizst már nem volt időnk megenni, mert Herbert megint elkezdett ordítani, hogy ’faszt! faszt!’

Szóvá tettük neki, hogy szeretnénk helyet cserélni valakivel, aki 165 cm-nél nem magasabb, erre egy arcátlan hazugságot vágott a képünkbe, miszerint ő mondta az ügynöknek, aki felvette a jelentkezésünket, hogy már csak elől van hely. Elég átlátszó volt a dolog, főleg, hogy reggel nem mulasztotta el közölni, felsőbbrendűségét fitogtatva, hogy ő dönti el, ki hova ül.

Rólunk abszolút lesírt, hogy nem hiszünk neki, de ez nem nagyon izgatta. Ha rajta múlott volna, még a busz tetején keresztbe is hasaltak volna emberek annak érdekében, hogy nagyobbat kaszálhasson.

Jobb megoldás híján, egymással cseréltünk helyet, hogy visszafele Csik ne szenvedjen annyira. A jobb lábam a sofőr engedélyével a kuplung pedál alatt kapott helyet, a bal pedig a szélvédő sarkában. Gondolhatjátok milyen kényelmes volt…

Visszafelé is egyszer álltunk meg, szintén tankolás céljából és volt annyi időnk, hogy megigyunk valami cukrozott lónyálat, aztán megint jött a ’faszt’. Herbertnek volt még annyi bőr a képén, hogy átült a mi buszunkba, pedig én azt hittem ő vezeti a másikat. Itt felmerült bennem, hogy akkor mi a szarért foglalja a helyet, ha az ordításon kívül semmit nem csinál, és felajánlottam neki, hogy ha esetleg ő is úgy gondolja, nyugodtan helyet cserélhetünk.

Erre már nem volt pofája azt mondani, hogy nem, így bemászott a helyemre a sofőr mellé. Próbált poénkodni is, hogy akkor a barátomon fog aludni, mondtam neki, hogy elismerésem, ha ő akkora helyen tud aludni.

Innentől kezdve nem volt több szóváltás, én a második sorban elterülve szunyáltam végig az út hátralevő részét.

A következő említésre méltó esemény, a Samui kikötőben állomásozó katonai anyahajó, és a körülötte horgonyzó csatahajók voltak. Ezekről is készült néhány fotó, majd meglátjátok. Csik nagyon oda volt az anyahajóért, bár csak messziről láttuk, tényleg hatalmas volt, de engem annyira nem villanyozott fel. Útálom az egész katonaságot, nemzetiségtől függetlenül.

Este negyed 7 volt, mire végre hullafáradtan, és elgémberedve hazaértünk. Amikor kiszálltunk a kocsiból Herbert oda vetett egy elnézéskérést, és tovatűnt a sziget forgalmi dugójában.

Hát így esett az eset.