Tudom, hogy nagyon vártátok már :) (illetve remélem!) hát itten van a folyt.köv!

A férjuram élelem szerzés közben ügyesen lespannolt egy tuk-tukos bennszülöttel, és kitalálta, hogy nézzük meg a Lumpiné stadiont, ahol a thai-boksz mérkőzéseket rendezik. Mellesleg...a thai-bokszról sokáig azt hittem, hogy azért táj, amiért a tájfutás is táj. Mert hát, amikor erről volt szó a tv-ben, mindig lenge rucis, izmos fiúcskákat láttam hegyen, völgyön rugdalózni, ütögetni. Nincs ebben semmi különös…

A thaiok viszont, csak a külföldiek és beavatatlanok kedvéért hívják így, mert náluk a sport hagyományos neve, muay thai.

Szóval a tuk- tukos thai gyerek már rendkívül izgatott volt, a szép új, fehér utasai miatt. A közlekedési eszköz, bármily hihetetlen, a hangjáról kapta a nevét. Egy három keréken guruló fém kaszni, aminek a hátsó részében ülések vannak, és némi korlát, hogy hamis biztonságérzetet kölcsönözzön. A vezetőfülkében,- már ha szabad így hívnom, mindenütt virágok, szir- szarok, biz- baszok, meg fityegők lógtak. Na és természetesen a király képe, akiről lesz még szó!

Emberünk sötétbőrű, csíkszemű, fiatal thai gyerek volt, elképzelhetetlen lilás- kék inget, rendkívül kusza fogsort viselt, és képtelen volt abbahagyni a bárgyú vigyorgást. Szemmel láthatóan nagyon örült nekünk, azt hihette, hogy mi vagyunk Rockefeller és éppen őrá akarjuk íratni a vagyonunkat. (Később beigazolódik, hogy mindegyik thai ezt hiszi…) Valami érthetetlen nyelven beszélt, amire Csiko azt mondta, hogy angol, és ő ért néhány szót. Megdöbbentem, de tényleg értette, mit makog a csávó! ’Aszongya először elvisz minket egy boltba. Fogalmam sem volt róla, hogy minek, de később kiderült, hogy emberünk benzinutalványt kap mindenki után, akit odavisz. !micsoda varázslatos marketing! Egész úton azt hajtogatta, hogy „feszön, feszön!” Kiderült, hogy egy szabóságba visz minket. El sem tudtam képzelni, hogy mi a szart fogunk csinálni egy szabóságban? Még otthon sem voltam soha ilyen helyen!

Cigányképű, iszonyat fekete arab csávók, talpig Alcaponénak öltözve, rendkívül erőszakosan igyekeztek rábeszélni minket,- angolul- az akármire is. Nem volt könnyű kiszabadulni az üzletből! Csak úgy tudtuk lerázni őket, hogy megdumáltuk, varrnak nekünk Bocskai viseletet. He-he! Fingjuk sem volt persze, hogy vajon mire gondolunk, ezért elmagyaráztuk, hogy három nap múlva visszajövünk, és hozunk fotót a mentéről! He-he! Addig is csók a családnak! Irány a Lumpiné stadion! A szűk zsúfolt utcákon éjszaka is őrült nagy a forgalom, és orbitális a szmog! A 10. percben olyan migrénem lett, hogy alig láttam kettőig!

Amint megérkeztünk a célhelyre, jegyüzérek hada támadott be minket. Az egyik elég érthetően beszélt angolul, még én is megértettem, bár a hanglejtése több mint mókás volt! A thainglish megér egy önálló fejezetett J rögzítettünk pár érdekes dolgot. He-he!

Az örök kérdés, amivel Ázsiában együtt kell élnie a fehér embernek: Verárjufrom? Mindig, mindenki, mindenütt ezt kérdezi. Egy idő után rohadt idegesítő, így a saját magunk szórakoztatására, mindig kitalálunk fiktív, vagy éppen létező országokat, parasztvakításnak. Meglepő, hogy nem változik a reakció, bármit is mondj! A jegyes haver is bekérdezett, mivel nekem ő volt az első, J gyermeki őszinteséggel feleltem, hogy Hungary. Olyan meggyőzően bólogatott, hogy egy pillanatra elhittem, tudja, miről beszélek! De az én okos szerelmem résen volt, és visszakérdezett. A következő párbeszéd zajlott le.

Csiko: Tudod hol van?

Thai: Persze, persze! Európa és Ázsia között félúton!

(én csak pillogtam a nagy kék szemeimmel…)

Csiko: Akkor biztos hallottál a nagy tengerünkről, és a világhíres sivatagjainkról!

Thai: Persze, persze, sokat olvastam az országotokról!

Ezen a ponton nagyon kiröhögtük a kiscsávót és otthagytuk a francba, mert a jegyet is drágállottuk. A fejfájásom egyre drasztikusabb méreteket öltött, és elkezdtem nyavalyogni, hogy menjünk vissza a szállásunkra. A kis tuk- tukkos ott várt ránk szépen, ahol kiszálltunk. Hármunk közül ő volt az egyetlen, aki tudta honnan jöttünk, és hogy találunk oda vissza, ezért rábíztuk magunkat. Útközben megbeszéltük –egy nem létező nyelven, hogy milyen király lenne, ha holnap elvinne minket arra a buszállomásra, ahonnan Pattayára indulnak buszok. Ő nagyon örült, (változatlanul), és mi is nagyon örültünk, hogy meg van oldva, a ’hogyan jutunk oda?’ kérdés. Annyira lelkes lett emberünk, a holnapi viszontlátás gondolatától, hogy (a balek!) nem engedte, hogy kifizessük a fuvart. Azt kántálta, hogy ’tumolóó, tumolóó!’, azaz holnap, gondolom, angolul… De cseles volt a fickó, mert nem vitt vissza minket egészen a hosztelig, hanem csak lazán kirakott, valahol a környéken. Na most találj vissza fehér ember! Egy jó ¾ órát tekeregtünk még, a valamerre. Találtunk egy utcát, ami végig piac volt. Kicsit durvábbat képzelj el, mint a józsefvárosi kínai piac… Mindenki akart tőlünk valamit! Ribancok, meg lédibojok tolták az arcunkba kétes bájaikat, és kissé diszkrétebbnek tűnő hölgyek azt szajkózták folyamatosan, hogy ’másszáázs, másszáázs!’ Természetesen minden eladó, de annyira, hogy képesek az ember után futni a szánalmas kis portékájukkal! Szartól a repülőn át, halott náci katonáig, mindent lehetett kapni. De én már ki voltam idegileg! Fájt a fejem, menstruáltam és rohadt fáradt voltam. Egy kis szerencsével a szobánkba is visszataláltunk. Másnap 100 km várt ránk busszal, és egy Pattaya nevű 2millós város.